#5 Emese/ 1.

2011 január 5. | Szerző: Gabriel |

Úgy tűnt, hogy Elvira néni gyűjtötte maga köré az olyan pátyolgatásra szoruló gyerekeket, mint én is. Emese, a lány, akinek a néni szabadnapot adott, a néni egyik barátnőjének unokahúga volt. Hogy valójában mi hozta a nagyvárosba, ami ilyen messze volt az otthonától, nem lehetett tudni. Hogy a csillogó színházi élet iránti csillapíthatatlan sóvárgás, vagy egyszerűen csak menekülés egy rossz életből a bizonytalan siker felé, ezt ő maga sem tudta megfogalmazni (vagy csak nem akarta), de tény, hogy már az általános iskola elvégzése után elhagyta azt a határszéli kis falut, ahol addig élt. Keserű tudást ad a tapasztalat, hogy azok mennek el leghamarabb, akiket nagyon szeretünk. Neki az édesanyja halt meg, egész fiatalon, az édesapja pedig nemsoká újranősült. A mostohája –ezt Emese mesélte- nem tolerálta az elképzeléseit, így közös megegyezéssel inkább elköltözött otthonról. Így került, a barátnő közbenjárására, a nénihez. Iskolába természetesen továbbra is járt, de mellette, a szállásért és ellátásért, besegített a háztartás vezetésébe. Szocialista cselédlány volt. Bár a néni nem úgy kezelte, mint egy alkalmazottat, sokkal inkább úgy, mintha a saját gyermeke lett volna. De „az életért meg kell dolgozni!” Ezt elég sokszor hallottuk tőle. Főleg olyankor, amikor új darabot próbáltak a színházban és a néni a szövegét tanulta, vagy éppen a premier előtt bezárkózott a szobájába, hogy kipihenje magát, nekünk pedig síri csöndben kellett elvégezni az elvégzendőket. (Ha még nem mondtam volna, a néni színésznő volt.) A színházban, ahol a néni dolgozott, néha Emese is kapott statiszta- vagy mellékszerepet. Ilyenkor aztán ő is olyan boldog volt, mint a cinkék tavasszal, és én is. Ő azért, mert szerepelhetett, én pedig azért, mert ő boldog volt. A boldogság ragályos: Az ő boldogsága engem is boldoggá tett. A nagy lakásban jól elvoltunk mi hárman. A néni, Emese és én. A néni a színházba járt, mi az iskolába. Amikor egyikőnknek sem volt elfoglaltsága, én olvastam, és szorgalmasan írtam a naplómat, a néni pedig Emesét tanítgatta a szakma fortélyaira, vagy éppen Emese segített be a néninek egy-egy új szerep betanulásában.  Aztán, amikor semmi dolgunk nem volt, szerepet se kellett tanulni, és olvasni se volt kedvem, Emesével játszottunk. Jó időben, az udvaron –ott bújócskázni is lehetett-, rossz időben, a lakásban. Malmoztunk, kártyáztunk. Sokszor még lefekvés előtt is, pizsamában. Hol az ő ágyában, hol az enyémben. Időnként olyan sokáig játszottunk az ablakon beszűrődő utcai fényben, hogy elaludtunk, reggel pedig úgy kellett visszaszökni a saját szobánkba, nehogy a néni észrevegye, mi történt. Néha meg elmentünk sétálni vagy moziba. Az is előfordult, hogy a néni összejövetelt szervezett a kollégái és néhány közeli ismerősnek számító rajongó számára a lakásban. Ilyenkor Emese és én szolgáltuk fel az ételeket és italokat. Természetesen nem éreztük magunkat személyzetnek, mert a néni vigyázott arra, hogy a vendégek tisztában legyenek a helyzetünkkel. Az idő múlásával azonban Emese egyre nőiesebb lett, és a vendégek –természetesen főleg a férfiak- egyre többet követelték, hogy Emese ne a terítékkel és a felszolgálással foglalatoskodjon, hanem jelenlétével szórakoztassa őket. Én pedig egyre féltékenyebb lettem, s néha a tűzforró kávét is ráejtettem „véletlenül” egyes férfiak nadrágjára. Ez persze rossz ötlet volt, mert amikor Emese –az én hibámat helyrehozandó- nekiállt kendővel törölgetni a leöntött nadrágot, még dühösebb lettem, és csak úgy fortyogott bennem a méreg. Emese ezt mindig észrevette, és annál jobban szorgoskodott a pórul járt vendég körül, miközben oda-odamosolygott rám. A DÖG! De mindig meg is kapta a magáét érte, amikor elmentek a vendégek és a néni is lepihent. Lebirkóztam, és össze-vissza csiklandoztam, amikor pedig már alig kapott levegőt a nevetéstől, jól megharapdáltam a fenekét. Néha még hetek múlva is látszott a helye.

 Amikor Emese elvégezte a gimnáziumot, én 16 éves voltam. Emese addigra annyira bedolgozta magát a színházba, hogy szerződést kötöttek vele az évadra, így szeptembertől alig találkoztunk. Késő éjjel járt haza, reggel pedig, amikor én elmentem az iskolába, ő még aludt. Hetente csak néhány napunk volt, amikor több órát kettesben lehettünk. Emese megváltozott. Igazi Nővé változott és komolyabb lett. Sokkal többet foglalkozott a kinézetével, és már nem rajongott annyira a közös játékokért. Ha kettesben voltunk, egyre többet beszélgettünk az élet dolgairól, mint a házasság vagy a gyermeknevelés. Egyszer, amikor az ő szobájában tartottunk éjszakai pizsamás dumapartit, és éppen arról beszélgettünk az ágyon fekve, hogy mi fontosabb a nőnek, a karrierje vagy a család-, odafordult hozzám: -Szeretnék mondani valamit.

–         Hát, akkor mondd!- válaszoltam.

Sokáig nem szólt. A lepedőt gyűrögette-, majd kisimította újra- és újra, miközben néha a szemembe nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, és úgy tett, mintha nagyon fontos dolgot vinne véghez azzal, hogy a lepedőt igazgatja… –Figyelek!- szóltam újra, bár nem szerettem volna hallani, amit mondani akart, mert a hallgatásából, a lepedőgyűrögetésből, és a szeme aljában gyülekező könnyből arra következtettem, hogy nem lesz kellemes, amit mondani fog.

-Gyermekem lesz…- suttogta. Belekapaszkodott az összegyűrt vászonba és mozdulatlanná dermedve a szemembe nézett… Elakadt a lélegzetem. Arra gondoltam, hogy vége mindennek, el fogom veszíteni. Annyira egymáshoz nőttünk már, hogy nélküle el se tudtam képzelni az életet. Pedig ha gyermeke lesz, akkor férjhez megy és elköltözik. Akkor pedig nem látom soha többé. Ettől a két szótól:”gyermekem lesz”, döbbentem rá, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok Emesébe.

-Elárult!- gondoltam. Elkaptam a szemem a szeméből, és most én tettem úgy, mintha a lepedőt tanulmányoznám, bár nem sokat láttam belőle, mert az én szemem is teleszaladt könnyel. Elhúztam a kezem a keze mellől és csak bámultam az öklét, ami szép lassan elernyedt és elengedte a az összegyűrt lepedőt. Becsuktam a szemem, a felgyülemlett sós lé pedig végigfolyt az arcomon és megállt az államon… Emese finom kezét éreztem, amint letörli a könnyeimet. Közelebb húzódott, és én hagytam, hogy mindkét szememből kicsókolja a könnyeimet, aztán elfordultam. Hozzám bújt, s bár dühös voltam rá, hagytam, mert nagyon jó volt őt érezni. Meleg volt és lágy. A kezét becsúsztatta a felsőm alá, és olyan szorosan átölelt, hogy a melle szétlapult a hátamon. Mintha egy testté olvadtunk volna össze, még a szívét is úgy éreztem, mintha az is az én testemben dobogna.

Így aludtunk el…