#4 A napló mesélni kezd/ 2.

2010 december 17. | Szerző: Gabriel |

 Miután kinyitottam a naplót, óvatosan, nehogy kárt tegyek benne, lapozni kezdtem és figyelmesen tanulmányoztam minden egyes oldalát. Egészen  a közepéig eljutottam, mire elvesztettem a türelmemet, és a maradékot az ujjaimmal pörgettem át. Ezután egy ideig  meredten bámultam a könyvre, miközben a gondolataim szélsebesen száguldoztak, majd fogtam, és nem törődve azzal, hogy megsérülhet, újra átpörgettem az egészet. De  hiába, legnagyobb megrökönyödésemre a napló  megsárgult lapjairól egyetlen árva betű sem nézett vissza rám. Olyan üresek voltak azok, mint karácsony este a mellékutcák… 

Csalódott voltam, mert arra számítottam, hogy a naplóból értékes információk birtokába jutok bizonyos elrejtett kincsekkel kapcsolatban, amiket majd felkutatok, és őrületesen gazdag gyerek leszek, vagy ha ez nem is, legalább megtudok valamit a dédapám életéről. A naplót ledobtam a padlóra, és becsuktam a szemem. A beszűrődő utcazaj, a radiátorokban keringő víz csordogáló hangja és a kellemes meleg  hamar ellazított. Már félálomban jártam, amikor egy  gondolat ötlött föl bennem: a vörös naplót megtartom, és írni fogok bele, ha már a hajós ősöm nem tette meg. Írni fogok egy könyvet. Egy nagyon titkos könyvet, amiről senki nem fog tudni, csak én. Emléket állítok a szerelmeimnek…

  A vörös naplóba így kezdtem gyűjteni a titkaim és a szerelmeim, s ahogy az évek teltek, úgy teltek meg a napló lapjai is. Az első betű leírása óta sok idő eltelt már, és azt gondoltam, az emlékeim akkor is az enyémek maradnak, ha nem lesznek többé titkosak, és igazi emléket is csak úgy állíthatok a nőknek, akiket szerettem.

Hát, meséljen az a napló…