#3 A napló mesélni kezd/ 1.

Nagynéném, apám húga, a belvároshoz közel, egy ódon házban lakott, amit valamikor jómódú polgárok számára építettek. Az épületbe abban a pillanatban szerelmes lettem, amint beléptünk a hatalmas kapuba szerkesztett ajtón. Tetszett a tágassága és a nagy, világos terek. Még a kulcs is, amivel Elvira néni kinyitotta, az is akkora volt, mintha nem is emberek, hanem óriások számára készítették volna. A kapun belül az udvar is óriási volt, egy virágos kerttel a közepén, amiben tél lévén, csak az örökzöld cserjék és a sarjadó fű, s elszórtan a hóvirágok csokrai mutatták színüket. Az udvar sarkában, sötétzöld karjaival az alatta lévő padra vigyázva, egy borostyánruhába öltözött, kiszáradt kőrisfa állt díszőrséget. Közelebb mentem hozzá és felnéztem rá. Teljesen emberformája volt, a törzsére és az ágaira tekeredő borostyán leveleitől pedig, amik egy udvarban rekedt kóbor szellőtől hintázni kezdtek, úgy tűnt, mintha egyhelyben állva táncolna, és valami varázslatos verset suttogna a törzsén lévő érdekes formájú odún keresztül… Próbáltam megfejteni, mit mond, de nem értettem, pedig még a nyelvem is kidugtam a számon és félrefordítottam a fejem, akár a kutyák, hogy jobban halljam. De így se sikerült. Sokáig próbálkozhattam, mert a néni odajött mellém. -Ugye, milyen szép?- kérdezte.

-Az, nagyon szép fa…- válaszoltam.

-Tudod-e, milyen fa ez?.- kérdezte mosolyogva.

-Egeres!- kiáltottam, mert az odú szájában felbukkant két kis szürke fülecske, egy hegyes, bajuszos orr és két fekete, apró gombszem.

-Egeres?…- kacagta el magát a néni. -Nézheted még eleget ezt az egeres fát, de most menjünk föl, mert idekinn hideg van. Na, gyere! Azzal elvette tőlem a bőröndöt, kézen fogott és elindultunk a lépcsőház felé.

 

A lakás ugyanazt a szabadságérzetet keltette bennem, mint az udvar. Hatalmas tér volt mindenütt. A falak olyan magasak voltak, hogy a mi régi házunk szobáiból kettőt is egymásra lehetett volna rakni ezekben a szobákban, széltében és magasságban is. Még az új szobámban is, amit Elvira néni megmutatott.

-Ez lesz a te szobád.- mondta, miután felkapcsolta a villanyt és a bőröndömet lerakta az ágyra.

-Egyedül az enyém?- kérdeztem. Ekkora szobát még életemben nem láttam.

-Egyes-egyedül a tiéd, drágám.- válaszolta a néni, és mosolyogva megsimogatta a fejem. -Ott a fürdőszobád- mutatott egy ajtóra, ami közvetlenül a szobából nyílt. -Mosakodj meg és öltözz át kényelmesebb ruhába, azután gyere ki a nappaliba! Ideje ebédelnünk.

-Jól van.- válaszoltam. A néni kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.

 

Egyedül maradtam az új szobámban. Leültem az ágyra és hanyattfeküdtem. Egy ideig a plafont néztem, majd a csillárt kezdtem el bámulni, aminek a hatalmas, fényes rézgömbjében ott tükröződött az egész szoba, közepén az ággyal s velem. Olyan voltam benne, mint egy nagyra nőtt, fekete pók. A törzsem, ami a gömb közepére esett, óriásira puffadt potrohra emlékeztetett, a fejem úgy nézett ki, mint egy apró, fekete üveggyöngy, aminek a közepére két világítóan kék pöttyöt festettek, a lábaim és a karjaim pedig hihetetlenül elvékonyodva és megnyúlva, torz csápokként lógtak ki a potrohomból. Kis ideig a csápjaimmal szórakoztam, majd amikor meguntam őket, a tekintetem továbbsiklott a könyvespolcra, és ott meg is állt. -A naplók!- ugrottam fel, és felfedező útra indultam a szobában, hogy rejtekhelyet találjak számukra. Először a szekrény tetejére tettem őket, de amikor a széket, amire felálltam, hogy felérjem a szekrény tetejét, visszatettem a helyére, eszembe jutott, hogy mindenki a szekrény tetejét választaná, ha el akarna dugni valamit, még a néni is, mert ő is volt gyerek, és biztos, hogy neki is volt titkos naplója gyerekkorában, és amilyen kíváncsi természete van, előbb-utóbb oda is fel fog nézni… –Mindegy-gondoltam, -egyelőre ott is megteszi.- Gyorsan átöltöztem és kimentem a nappaliba, ami az étkező is volt egyben. A néni épp akkor töltötte ki a csészékbe a gőzölgő teát. –Éhes vagy, ugye?- kérdezte, amikor leült.

–Ma csak hideget ebédelünk, mert szabadnapot adtam a lánynak, de estére elmehetünk vacsorázni, ha van kedved hozzá. Van itt a közelben egy kellemes étterem, nagyon ízletesen főznek. Mit gondolsz?

-Ühüm…- bólogattam hevesen, mert akkora falat sült húst és savanyú uborkát tömtem a számba, hogy nem mertem kinyitni. Féltem, hogy kipottyan a számból, ha megszólalok.

-Rendben van,- mondta a néni mosolygó szemmel, és a saját tányérjára is tett egy szelet húst –látom éhes vagy. Jó étvágyat kívánok!

Úgy habzsoltam, mint egy malac, de most igazán jól esett, úgy látszik, a néni nemcsak a lelkemre volt jótékony hatással, de az étvágyamra is. Anyám halála óta ugyanis, nem nagyon volt étvágyam. Vagy csak kedvem nem volt az evéshez, mint ahogy semmi máshoz sem, de ez a nő, a néni, olyan hatással volt rám, hogy minden sokkal könnyebbnek és szebbnek tűnt, mióta a szárnyai alá vett. Szép nő volt. Ezt már akkor megállapítottam, amikor először megláttam az apám temetésén. Előtte nem találkoztunk, mert sokáig Kijevben élt. Egy szovjet színésszel szökött meg, még tizennyolc éves korában, s az apám halála előtt nem sokkal költözött haza, Magyarországra. „Kizsigerelte a férjét, aztán hazajött uraskodni… egy rossz kurva az a nő…” mondta, amikor Elvira néni szóba került otthon. Apám próbálta volna összebékíteni a családot, de anyám nem volt hajlandó semmi engedményre vele kapcsolatban. Egyébként, soha nem tudtam meg, hogy mi volt a baja vele. Talán irigy lehetett, mert neki jobb sora volt a szökése után, mint nekünk itthon. Nem tudom, de abban bizonyos voltam, hogy anyámnak nem volt igaza a nénivel kapcsolatban, mert egy ilyen szép és kedves nő, nem lehet kurva semmiképp, akármit is jelent a szó.

Amikor befejeztük az étkezést, a néni azt mondta, hogy nyugodtan nézzek körül a lakásban, vagy olvasgassak, vagy tegyek azt, amihez kedvem van, de ő szeretne lefürödni és pihenni egy kicsit, mert elfáradt. Azt válaszoltam neki, hogy egy kicsit én is fáradt vagyok, ezért én is lefekszem aludni. A néni adott egy puszit a homlokomra, majd bement a szobájába. Én pedig oda settenkedtem az ajtajához és benéztem a kulcslyukon. Rövid leskelődés után megállapítottam, hogy a néni tényleg szép, és minél kevesebb rajta a ruha, annál szebb… Aztán, amikor a melltartója után a bugyogóját is kezdte levenni, zavarba jöttem és visszalopóztam a szobámba. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, óvatosan, hogy ne hallatszódjon, kulcsra is zártam, majd levettem a szekrény tetejéről a vörös naplót, elhelyezkedtem az ágyon és felnyitottam a könyv fedelét…