#2 Az utazás
2010 november 24. | Szerző: Gabriel |
Ha anyám volt életem első szerelme, akkor a második a nagynéném. Abban az egy évnél is hosszabb időszakban, amikor az anyám elvesztése miatti gyászban fuldokoltam, mint egy sötét, hideg vizű tóban, ő volt az egyetlen, aki nem akarta rám erőszakolni a felejtést. Egyszerre nem tudott kihúzni a bánatomból, és magyarázatokkal, vigasztalónak szánt szavakkal, mint az emberek többsége, nem is próbálkozott. Csak tette a dolgát. Azt, amit azzal vállalt, hogy magához vett, s idővel ő lett az anyám. Az új édesanyám.
A vonaton, mert hosszú volt az út, lett volna időm gondolkodni, de úgy éreztem magam, mintha tollpihével tömték volna tele a fejemet, s ettől a külvilágot úgy láttam, mint egy álmot. A képek, a hangok és az illatok mind fátyolba burkolózva járták körülöttem szellemtáncukat, nem sokat fogtam föl belőlük. A szemem és az orrom égett a sok könnyezéstől és orrfújástól, s az a tompa fájdalom sem akart távozni a fejemből. Egyre csak anyám járt az eszemben. Miközben tudtam, hogy nincs visszaút és őt már nem lehet visszahozni, mert láttam, amint rácsukják a koporsó fedelét, és azt is, ahogy a sötét gödörben eltűnik örökre, nem hittem, nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. A vonatkerekek zakatolása is csak a fagyott göröngyök dübörgő hangját juttatta eszembe. Tél vége felé járt az év, s a földeken egymásba mosódva váltakoztak a piszkosszürke és a friss zöld foltok, a nyulak, az őzek és a fácánok szinte tolakodtak már az új hajtásokért, de ebből én nem láttam semmit. Kínzott a dac, a tagadás a hitetlenség, és az elhagyottság érzése, s vagy a sírás környékezett vagy sírtam. Keservesen, mint egy borjú, az anyám után.
Az egyik állomást követően lépett be a kalauz és lekezelte a jegyeinket. Amikor elment, a néni bezárta az ajtót és behúzta a függönyt, majd mellém ült, rám nézett , s csak ennyit mondott: -tudom, édes… Sejtelmem sincs, honnan volt bennem annyi könny, de újból rám a tört sírás, és csak sírtam és sírtam. Elvira néni nem szólt, csak átkarolt, megcsókolta a szemem és fejemet a mellére vonta. Akkora mellei voltak, mint otthon a kispárnám, puhák és melegek, vigasztalóak. -Csukd be a szemed.- mondta, és finom ujjaival megsimította az arcom, majd egy dalt kezdett el énekelni, halkan, de tisztán. A szövegét nem értettem, mert oroszul énekelt, de úgy éreztem, mintha egy lágy sodrású, széles, nyugodt folyón feküdnék egy párnákkal kibélelt csónakban, és az enyhe napsütésben a fölöttem futó bárányfelhőket bámulnám…
A vonaton, mert hosszú volt az út, lett volna időm gondolkodni, de úgy éreztem magam, mintha tollpihével tömték volna tele a fejemet, s ettől a külvilágot úgy láttam, mint egy álmot. A képek, a hangok és az illatok mind fátyolba burkolózva járták körülöttem szellemtáncukat, nem sokat fogtam föl belőlük. A szemem és az orrom égett a sok könnyezéstől és orrfújástól, s az a tompa fájdalom sem akart távozni a fejemből. Egyre csak anyám járt az eszemben. Miközben tudtam, hogy nincs visszaút és őt már nem lehet visszahozni, mert láttam, amint rácsukják a koporsó fedelét, és azt is, ahogy a sötét gödörben eltűnik örökre, nem hittem, nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. A vonatkerekek zakatolása is csak a fagyott göröngyök dübörgő hangját juttatta eszembe. Tél vége felé járt az év, s a földeken egymásba mosódva váltakoztak a piszkosszürke és a friss zöld foltok, a nyulak, az őzek és a fácánok szinte tolakodtak már az új hajtásokért, de ebből én nem láttam semmit. Kínzott a dac, a tagadás a hitetlenség, és az elhagyottság érzése, s vagy a sírás környékezett vagy sírtam. Keservesen, mint egy borjú, az anyám után.
Az egyik állomást követően lépett be a kalauz és lekezelte a jegyeinket. Amikor elment, a néni bezárta az ajtót és behúzta a függönyt, majd mellém ült, rám nézett , s csak ennyit mondott: -tudom, édes… Sejtelmem sincs, honnan volt bennem annyi könny, de újból rám a tört sírás, és csak sírtam és sírtam. Elvira néni nem szólt, csak átkarolt, megcsókolta a szemem és fejemet a mellére vonta. Akkora mellei voltak, mint otthon a kispárnám, puhák és melegek, vigasztalóak. -Csukd be a szemed.- mondta, és finom ujjaival megsimította az arcom, majd egy dalt kezdett el énekelni, halkan, de tisztán. A szövegét nem értettem, mert oroszul énekelt, de úgy éreztem, mintha egy lágy sodrású, széles, nyugodt folyón feküdnék egy párnákkal kibélelt csónakban, és az enyhe napsütésben a fölöttem futó bárányfelhőket bámulnám…
Arra ébredtem, hogy Elvira néni cirógatja a hajam és szólongat, a vonat pedig ide-oda ugrál a váltókon. Megérkeztünk, és még a nap is rám mosolygott, amikor kiléptem a vagon ajtaján. Visszamosolyogtam rá. Szép idő volt, egy új élet kezdete, a naplók pedig biztonságban pihentek a bőröndömben…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: