Ha anyám volt életem első szerelme, akkor a második a nagynéném. Abban az egy évnél is hosszabb időszakban, amikor az anyám elvesztése miatti gyászban fuldokoltam, mint egy sötét, hideg vizű tóban, ő volt az egyetlen, aki nem akarta rám erőszakolni a felejtést. Egyszerre nem tudott kihúzni a bánatomból, és magyarázatokkal, vigasztalónak szánt szavakkal, mint az emberek többsége, nem is próbálkozott. Csak tette a dolgát. Azt, amit azzal vállalt, hogy magához vett, s idővel ő lett az anyám.  Az új édesanyám.
A vonaton, mert  hosszú volt az út, lett volna időm gondolkodni, de úgy éreztem magam, mintha tollpihével tömték volna tele a fejemet, s ettől a külvilágot úgy láttam, mint egy álmot. A képek, a hangok és az illatok mind fátyolba burkolózva  járták körülöttem szellemtáncukat, nem sokat fogtam föl belőlük. A szemem és az orrom égett a sok könnyezéstől és orrfújástól, s az a tompa fájdalom sem akart távozni a fejemből. Egyre csak anyám járt az eszemben. Miközben tudtam, hogy nincs visszaút és őt már nem lehet visszahozni, mert láttam, amint rácsukják a koporsó fedelét, és azt is, ahogy a sötét gödörben eltűnik örökre, nem hittem, nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. A vonatkerekek zakatolása is csak a fagyott göröngyök dübörgő hangját juttatta eszembe. Tél vége felé járt az év, s a földeken egymásba mosódva váltakoztak a piszkosszürke és a friss zöld foltok, a nyulak, az őzek és a fácánok szinte tolakodtak már az új hajtásokért, de ebből én nem láttam semmit. Kínzott a dac, a tagadás a hitetlenség, és az elhagyottság érzése, s vagy a sírás környékezett vagy sírtam. Keservesen, mint egy borjú, az anyám után.
Az egyik állomást követően lépett be a kalauz és lekezelte a jegyeinket. Amikor elment, a néni bezárta az ajtót és behúzta a függönyt, majd mellém ült, rám nézett , s csak ennyit mondott: -tudom, édes… Sejtelmem sincs, honnan volt bennem annyi könny, de újból  rám a tört sírás, és csak sírtam és sírtam. Elvira néni  nem szólt, csak átkarolt, megcsókolta a szemem és fejemet a mellére vonta. Akkora mellei voltak, mint otthon a kispárnám, puhák és melegek, vigasztalóak. -Csukd be a szemed.- mondta, és finom ujjaival megsimította az arcom, majd egy dalt kezdett el énekelni, halkan, de tisztán. A szövegét nem értettem, mert oroszul énekelt, de úgy éreztem, mintha egy lágy sodrású, széles, nyugodt folyón feküdnék egy párnákkal kibélelt csónakban, és az enyhe napsütésben a fölöttem futó bárányfelhőket bámulnám…

Arra ébredtem, hogy Elvira néni cirógatja a hajam és szólongat, a vonat  pedig ide-oda ugrál a váltókon. Megérkeztünk, és még a nap is rám mosolygott, amikor kiléptem a vagon ajtaján. Visszamosolyogtam rá. Szép idő volt, egy új élet kezdete, a naplók pedig biztonságban pihentek a bőröndömben…     

Apám halálakor, egészen kicsi gyermekként, örököltem valamit: A dédapám hajózó ládáját. Értelmem akkoriban kezdett nyiladozni a világ sokszínűségére, és érdeklődésem az egyszerű gyermekjátékoktól a férfias dolgok felé fordult, így a ládában lévő kacatok között igazi kincsekre leltem. Maga a láda nem volt se különösebben értékes, se különösebben szép. Egyszerű, vörösfenyőből ácsolt utazóláda volt, réz vasalatokkal és veretekkel ellátva, de a belseje mesebeli kincseket tartogatott a számomra. Ott lapult benne a dédapám matróz egyenruhája, a csizmája és a vastag, vászonból készült, viasszal átitatott esőkabátja, a zsebkése, ami a legféltettebb magántulajdonommá vált, és ami miatt a barátaim minden játékuktól megváltak volna, ha engedek a csábításuknak. Benne volt még a ládában a keskenyre kopott borotvakése és a tehénszőr borotválkozó pamacsa is, ami a sok pamacsolástól úgy elhányta már a szőrét, mint a vénasszonyok szeméremdombja, és még sok-sok apróság is, aminek a rendeltetését a mai napig nem sikerült megfejtenem. Egy külön rekeszben pedig, a dédapám pipája és a birka-herezacskóból készült dohánytartó zsákocskája mellett, találtam még valamit, valamit, ami ahhoz vezetett, hogy naplót kezdtem írni: Levélíráshoz használatos, elsárgult papírokat, borítékokat, egy fából készült tollszárat két tollheggyel, egy üveg beszáradt, tintahal festékéből készített írótintát és egy barna, töredezett kötésű naplót, amibe a hajóutak indulási és érkezési dátumait, valamint a kikötőkben kapott fizetéseit jegyezte bele dédapám. A naplóban semmi érdekes nem volt, de amikor sikerült vízzel felhígítva használhatóvá tenni a beszáradt tintát, elkezdtem utánozni a naplóban lévő betűket. Így kaptam kedvet az íráshoz. Jobban tetszett annál, amit az iskolában tanítottak. Aztán, amikor eljutottam odáig, hogy nemcsak különálló betűket tudtam leírni, hanem egész szavakat is, a ládát egy kötél segítségével fölcibáltam a padlásra, és ott rejtekhelyet építettem magamnak. Ide jártam föl, főleg a nyári szünetekben, lejegyezni az életem történetét. Anyám, aki apám halála után többé nem ment férjhez, csak egyszer kérdezte meg, hogy hová lett a láda a szobámból. Azt feleltem neki, hogy elcseréltem egy tucat üveggolyóra. Ezzel nagy örömöt okoztam neki, mert ki nem állhatta a ládát. Mindig azt mondta, hogy csak a bogarakat meg a port gyűjtöm vele, holott -valószínűleg a sok tengeri levegő az oka- a bogarak messzire elkerülték a ládámat. Apám halála után sokat voltam egyedül, ugyanis anyám sokat dolgozott, hogy egyedülállóként el tudjon tartani, így volt időm a históriám írására. Aztán az egyik nyári szünetben, második után, már elég nagynak és erősnek éreztem magam, hogy meghódítsam a háztetőnk csúcsát, fogtam a távcsövet, amit egy szovjet katonától vettem két liter vizezett borért és fölmásztam a tetőre. A csúcshódítási kísérlet nem volt cél nélküli. Azért merészkedtem a tetőre, hogy onnan figyeljem meg a szomszéd udvaron meztelenül napozó ikerlányokat. Baj nélkül feljutottam, és megbújtam az egyik kémény mögött, de amikor az egyik lány szétnyitotta a combjait, és én igyekeztem hogy közelebb kerüljek, legalább optikailag, ahhoz a rózsaszínben csillogó valamihez a lába között, elvétettem a lépést és a messzelátót nagy ívben elhajítva lebucskáztam a tetőről. A verést, amit anyámtól kaptam volna a tetőmászásért, csak azért úsztam meg, mert az egyik bokám, amire ráestem földet éréskor, szilánkosra tört, ezért úgy gondolta, hogy elég büntetés az nekem. Miután az esés utáni meglepetésemből fölocsúdtam, megpróbáltam talpra állni, de sehogy sem sikerült, mert a bal lábam nem akart megtartani. Ennek okán, bölcsen úgy döntöttem, hogy  megvárom anyámat, míg hazaérkezik a munkából, és addig nem is kiabálok segítségért, hanem kitalálok valami mesét, minek is mentem fel a tetőre. Ezt a kalandomat viszonylag szerencsésen úsztam meg (a bokám ripityára törésén kívül más bajom nem esett), mert nagy lendülettel zuhantam, így a járda helyett a virágágyásban landoltam. Aztán meg, azon kívül, hogy erősen zsibbadt a lábam, s mire anyám hazaért, hatalmasra is dagadt, egész elviselhetőnek éreztem a helyzetemet. A kerítés egyik hasadékán ugyanis sokkal jobb nézőpontot találtam a lányokra, és igaz, hogy a messzelátó nem volt már nálam, de azt a rózsaszínű, nedves felületet, onnan, ahol feküdtem, jobban szemügyre tudtam venni, mint a tetőről, ráadásul mindkettejüknél. És még a virágoknak is kellemes illatuk volt. A lányokról meg is állapítottam, hogy igazi ikrek, mert nem csak felöltözve egyformák, de még a legeldugottabb porcikájuk is ugyanolyan, (bár, hogy az a porcikájuk mi célt szolgálhat, csak jóval később tudtam meg). Ettől aztán már nemcsak a bokám dagadt, hanem más testrészem is, és dagadt volt még akkor is, amikor anyám hazaért. A lányok, szerencsére, addigra már bementek az udvarról, így anyámnak semmiféle bizonyítéka nem maradt arra, hogy leskelődtem, bár a falloszom még mindig meredezett. Jellemző anyámra, hogy nagyobb vircsaftot csapott a meredező farkam, mint a többszörös törést szenvedett bokám miatt. Képes volt azt is rám fogni, hogy  biztos kukkoltam a szomszéd lányokat a tetőről és közben onanizáltam. Azt mondta, hogy szégyentelen vagyok, és hogy a farkam fog a sírba vinni, ugyanúgy, mint apámat. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az az onanizálás, de hiába kérdeztem tőle, nem mondta meg, sőt, inkább a lelkemre kötötte, hogy soha nem is kérdezem meg senkitől, mert akkor biztos lehetek benne, hogy elvisz az ördög és a farkamnál fogva felkötve fog sütögetni a tisztítótűzön, amíg világ a világ és még egy napig, aztán elviharzott a szomszédba, mentőért telefonálni. Valamiféle elképzelésem volt ugyan a tisztítótűzről, de úgy képzeltem el, hogy az olyasvalami lehet, mint amit anyám tesz a tyúkokkal kopasztás után a gáztűzhelyen. Nem is értettem, miért kellene engem tűzzel tisztítani, hisz egy árva szőrszál se volt még a testemen, de ezt már nem kérdeztem meg tőle, mert a bokám rettenetesen lüktetni kezdett és a fejem is hasogatott, különben is, úgy gondoltam, hogy jobb a dolgokat nem bolygatni tovább. A balesetemnek annyi következménye lett, hogy a bal lábamra azóta is sántítok, és ha hideg idő jön, már napokkal előtte hasogat. Egyébként, a naplóírást is kénytelen voltam feladni, mert begipszelt lábbal nem tudtam létrára mászni, aztán, mire mászóképes lettem, már el is felejtkeztem róla, hogy nekem történetírói kötelességem is van, mert ágyhoz kötöttségem idején erősen rákaptam az olvasásra. De, nemcsak a naplóról felejtkeztem el, hanem a rejtekhelyemről és a ládámról is. Olyannyira, hogy egészen addig eszembe se jutott, míg újra a szemem elé nem került. Az történt ugyanis, hogy pár évvel később, anyám egy munkahelyi balesetben meghalt, én pedig az egyik nagynénémhez kerültem. A kevés rokon közül ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt befogadni magához, a többiek -valószínűleg anyám elbeszéléseiből következtethettek erre-, azt mondták, hogy én egy ördög vagyok és nem kívánnak velem egy tető alatt élni. Anyám halála után a házat el kellett adni, mert a fenntartása kisebb vagyonba került volna. A ház kiürítésekor láttam újra a ládámat. Az egyik rakodómunkás, épp az, aki a legtöbb pálinkát itta közülük, a vállán egyensúlyozva hozta le létrán, amikor megcsúszott a lába és ládástól a földre zuhant. Nagynéném és a többi rakodó a munkáshoz ugrott, én pedig a ládámhoz, hogy kimentsem az életem történetét rejtő naplómat azelőtt, mielőtt a nagynéném föl nem fedezi, mit rejt a láda és bele nem olvas a naplómba. Idegesítően kíváncsi nőszemély volt ugyanis. Olyan, aki a magántitkot semmibe sem vette, kivéve, ha a saját titkairól volt szó. Szerencsére a leesett munkás elég nagy óbégatást rendezett és mindenkit összevérzett, ezzel a figyelmet elterelte rólam és a ládáról, így volt alkalmam kinyitni a ládát és kimenteni a naplómat. Már éppen zártam volna vissza a láda tetejét, amikor észrevettem benne valami különöset. Mintha az alja elmozdult volna. De csak belülről, mert kívülről nem látszott semmi. Jobban megnéztem hát, és megmozgattam az alsó deszkázatot. A láda dupla fenekű volt. Olyan, mint az a dob, amihez anyám hasonlított engem, amikor verést ígért. Az ütközés erejétől eltörhetett valami titkos retesz a láda aljában, és a zárófedél kinyílt. Aláakasztottam a körmömet és kinyitottam. Nem hittem a szememnek: egy könyv lapult a fedél alatt. Egy vörös, könyvszerű füzet. Egy újabb napló!  Arra gondoltam, hogy biztos a kincses sziget térképét rejtette el a dédapám, aki bizonyára nem is egy egyszerű matróz volt, hanem egy kalózhajón szolgált, és ő volt a térkép őrzője. A szívem  torkomban dobogott, úgy izgultam. Gyorsan kivettem a könyvet, és a naplómmal együtt a kabátom alá rejtettem, majd csatlakoztam a balesetes munkás fölött konzultáló tömeghez, hátha, mint hasonló élményt már átélt személy, tanáccsal tudok szolgálni az épülésére vagy a fájdalma csillapítására.

Miután a vérző fejű munkást elvitte a mentő, mint néhány évvel előtte engem, és az ócskás is megérkezett, aki megvette a házban lévő ingóságokat, és leszámolta a kezünkbe a vételárat, nagynénémmel együtt a vasútállomásra mentünk és felszálltunk arra a vonatra, mely az új életem felé vitt bennünket…